ESTI FELHŐKÖN

Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és
            gyémántlevegőt locsol izzadt arcainkra
nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
ezek ilyenkor egész elolvadnak
ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva
            nagy meleg szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek
            elbujtak tenyereinkben
mi az igazság kérdem a falaktól
erre eltünnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök
            körülöttem
a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért
            tovább látunk
az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet
            ha takarónk lassacskán lecsúszik.

1924. szept. [?]