TEMETÉS UTÁN

A láng ellibbent a sötétben,
                        amint betört a szélroham,
de mi már hallgattunk is régen,
                        mint az öregek, komolyan,
nekünk nem mondott semmi újat
                        az a hirtelen zivatar,
belénk nem csapkodtak a gallyak,
                        minékünk nem volt ravatal
az elfeketült föld s a mennybolt,
                        mely oszladozni fölfakadt.
(Csak most emlékszem rá, milyen volt!)
                        Még csak biztató szavakat
sem szóltunk, nem néztünk egymásra,
                        mint munka után ki leül.
Csak ültünk ott, mi három árva,
                        ki-ki magában, egyedül.

1935. aug. 12.