FALU

Mint egy tányér krumplipaprikás,
            lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
            rakás falucska.

Itt is, ott is karcsú füst - remény -
            tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
            és int a tájon.

Akácocskát babrál a homály.
            A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
            levegő-lepke.

S körülem, míg elfed hallgatag
            a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
            nagy bársonyokra...

... Lámpát gyújtanak az asszonyok.
            És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
            lélek, a lángja.

El is lobban mind... Egy fény a rét.
            Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
            egy bodza-ága.

Örök boldogság forrása mos
            egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
            gyepben a békák.

A vadzab, ki kardot vont elő,
            fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
            a repedt pajta...

... Benne csend van. Mintha valami
            elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
            Nincs, csak a csendje.

S ahogy földerül az értelem,
            megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
            eke és ásó.

Szó, mert velük szólal a paraszt
            napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
            gondos időnek.

Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
            Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
            tagja a szónak...

... Hallgatom az álmodó falut.
            Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
            árnyú fűszálat.

Alszanak az egek, a mezők.
            Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
            S a levélrések.

Alszanak a nyers, nehéz szavú,
            kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
            ülök. Virrasztok.

1934 nyara