A CIPŐ

Költő vett föl, pici lábán
            egy ilyen tapos,
két megtörött, szelid orcám
            azért bánatos.

Fény deszkázhat, ég füstölhet.
            Lekvár lesz a sár?
Neki mindegy. Füzőmből meg
            kanócot csinál.

Sziszeghetek, ügyet se vet
            rám, a marcona.
Kiadhatom a lelkemet, -
            ennek nincs hona.

S ha szivemet künn az uccán
            elébe teszem,
elpirul ugyan, de aztán
            döfköd mérgesen.

Nyelvem néha rája öltöm;
            visszanéz csunyán
s ő is, az én morcos költőm
            nyelvét ölti rám.

Volt fényes és szép életem.
            Hordott egy huszár
s váltogatott, a hűtelen.
            Ennek vége már.

Ne tartott vón ilyen árra,
            vetett volna ki
Észak homályló havára
            dérrel porlani,

vagy Dél izzadt erdejében
            tigris tépne szét,
vagy gyik fülelné belőlem
            az éj gyors neszét,

vagy egy éjjel hordanának
            szét a termeszek, - -
vagy tengeri zöld homálynak,
            ahol elleszek

virágállatok közt csendben,
            mint cipő-virág,
mig belepnek puha testtel
            iszamos csigák.

Oh, sudarán fa lombjának,
            szagolna maki,
vagy csak mocsári gólyának
            vetett volna ki!

Az is befüzne kigyóval,
            szállana velem,
lassút lépne s állva tollal
            fedné egy felem.

Rab vagyok a költő lábán,
            két éve tapos,
két megtörött, szelid orcám
            azért bánatos.

1932