EGY KÖLTŐRE

Sakált kiált, hollót hörög,
ki jól dalolni restel;
és idenyög a Dala-dög,
az éveire mester.
            Nem a szipolyt, ő azt gyalázza,
            kinek nem álma pálmaháza.

Pálmáját öntözzék ebek,
álljon közibük ő is.
Kertésszen őszi kerteket,
hol megtrágyázzák őt is.
            És orrát vájván, mint a vermet,
            csak higyje azt, hogy elmerengett.

Mit koslat ködgyűrűk körül
szárnyaska szamarával,
ha nem vivódik emberül
a népek nyomorával!
            S a poshadt ködöket habossá,
            ha nem habarja viharossá!

Ha nem bú, nem baj őneki,
hogy oszladozó felhő
ez édes nép, mert szétszedi
az úri szél, a dörgő.
            Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,
            tapogatódzó ökörnyállal!...

Kóró a lelke, űl azon
kis varasbéka ékül;
vartyog s míg zizzen a haszon,
vénebb békákkal békül.
            Ha hitted messziről smaragdnak,
            csak fogd meg, ujjaid ragadnak.

... Olcsón adódott el, hiszen
szerény, akár a kórság.
Adjuk rá néki iziben
ezt a jószagú rózsát.
            ‘sz künn azért zúg nemes viharja,
            mert benn a hasikát csikarja.

1930. ápr.