1905-ben
születtem, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám - néhai József Áron -
három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga
Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor
dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam. Hét
esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre s
beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott
el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől
estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A
harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila
királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun
királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön
nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem
hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett,
úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló
mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre,
végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett
gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában
fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit
ő maga gondol, hogy Attilának hívják.
Kilenc
éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a
részemet az üzletek előtt való álldogálásokból, - volt úgy, hogy este kilenc
órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor,
mikor már sorrakerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több
zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban.
Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk.
Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek.
Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában
üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már
betegeskedett, méhdaganata támadt s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő
Ligánál - így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot
árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis
bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben
- öt elemi elvégzése után - polgári iskolába jártam.
1919
karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai
Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási
Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam
magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr.
Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet
töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus. Innen Makóra kerültem,
a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és
ellátásért tanítottam Mezőhegyesen. A gimnázium VI. osztályát színjelesen
végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot
kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító
barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban
írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak
árva voltam.
A
VI. osztály elvégzése után ott hagytam a gimnáziumot meg az internátust, mert
elhagyatottságomban nagyon tétlennek éreztem magamat: nem tanultam, mert a
tanárok magyarázata után is tudtam a leckét, hiszen erről jeles bizonyítványom
is tanúskodott. Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és
házitanítónak szegődtem el. Két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam,
hogy érettségizem. A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így
egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze
három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a
nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi
bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből
kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbefogtak. A
Kúria fölmentett.
Ezután
egy ideig könyvügynök voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam
a Mauthner féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a
könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára
engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók
ki. Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kivül önnön
dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották
el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim
miatt. „Ilyen idős koromban én is írtam verseket” - mondogatta mindegyikük. A
bankház később megbukott.
Elhatároztam,
hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely
szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra
iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20
órából kollokváltam kitűnően. Napokat ettem, verseim honoráriumából fizettem
lakásomat. Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra
érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal
professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához
hívatott s két tanú előtt - ma is tudom a nevüket, ők már tanárok -
kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár,
mert „olyan emberre - úgymond - ki ilyen verseket ír” s ezzel elém tárta a
Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”.
Sokszor emlegetik a sors iróniáját s itt valóban arról van szó: ez a versem,
Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany
Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben
„a kései korok számára”, Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta,
dünnyögte és mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatba írta
róla és ezt a verset tette Ars poeticájában az új költészet mintadarabjává.
A
következő évben - húsz éves voltam ekkor - Bécsbe mentem, beiratkoztam az
egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus Keller bejáratánál újságot árultam és
a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató,
mikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium
Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott: Hajdu Zoltánnak, az Angol-Osztrák
Bank vezérigazgatójának két fiát tanítottam. Bécsből - egy szörnyű
nyomortanyáról, ahol négy hónapig lepedőm sem volt - egyenesen a Hatvany
Kastélyba kerültem vendégnek, Hatvanba, majd a ház asszonya, Hirsch Albertné
ellátott útiköltséggel és a nyár végeztével Párizsba utaztam. Itt beiratkoztam
a Sorbonnera. A nyarat a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy
halászfaluban.
Ezután
Pestre jöttem. Két szemesztert hallgattam a pesti egyetemen. Tanári vizsgát
mégsem tettem, mert - Horger Antal fenyegetésére gondolva - azt hittem, úgysem
kapnék állást. Majd a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek
alkalmazott, megalakulásakor, - referenciával azt hiszem szívesen szolgál
Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm. Ekkor azonban olyan váratlan csapások
értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki - az OTI előbb
szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal.
Hivatalomtól megváltam, beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal
intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek. Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c.
irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok
franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam
gyorsírni is, - egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a
sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam,
azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.
