EGY VAK EMBER SÍR

Ebben a csendes, uri, idegen
házban szegény vak ember fölbotorkált
öt emeletet. Az ötödiken
már sikoltásra tárta puszta torkát,
hogy most majd leveti magát a mélybe,
s ekkor kinyílt egy konyhaajtó félve

            *

Amikor verset ír az ember,
mindíg más volna jó,
a szárazföld helyett a tenger,
kocsi helyett hajó.

Amikor verset ír az ember
nem írni volna jó,

            *

Én költő vagyok, de nem kell dicsőség,
ne ünnepelje bennem senki hősét,
ily ünneplést én Istenre hagyok.

Ő az, hogy nincs nagy, kinél nincs nagyobb.
Versem azé, ki szivem versbe kérte
és nékem elég a barátság érte.

            *

Nem ér szerencse, nem árt balsiker sem -
szavam szerelem kérte.
Bocsássatok meg, hogyha jó a versem
és szeressetek érte.

            *

Te öngyilkos, micsoda példát
adtál nekünk, kik szeretünk!
Megnehezited szerepünk.
Hát más nem éppen annyit élt át,

mást nem roskaszt-e annyi vélt vád
...................................
...................................
...................................

Kinek a szeme muló könnyü,
elmenni annak ilyen könnyü?
Mért bántsz? Én nem bántottalak!

Versed csengése mért pereg?
Ugy tettél, mint a kisgyerek
ki becsöngetett s elszaladt.

            *

Kik csak hallották a szerelem hírit
ugy másznak vakon a magányos sírig
a cikkázó fájdalom hirtelen
villámai után a félelem
homályával nagyranyilt szemük mélyén.

Ki tudom, még sokáig élek,
köszönöm neked, hogy remélek
magamnak békés elmulást,
neked szép, csendes búsulást.

            *

Miként a tiszta űrben a világok,
lebeg keringve bennem a hiányod

majd árnyék leszek s te szorongva félsz:
óh hát ne hagyj meghalnom, amig élsz.

            *

Ha elhagysz, mint az ég alján a nap,
mit is tehetnék, hogy ne szánjanak

ki fogná föl szivével énekem,
ha te sem érzed, hogy ki vagy nekem

            *

Minden s mindenki szeret engem -
ember lettem a szerelemben.

Flóra, Flóra, mosolyog róla,
hogy engem ő váltott valóra.

Ember vagyok és olyan boldog,
mint, ha vannak, az örök dolgok.

            *

Ha lényed erős, derítő levegőjét
nem szivja szivem közeledbe merülten,
mint vércse, reám lecsap a lebegő ég
s fuldoklik a lelkem az űrben.

            *

Az én szivem sokat csatangolt,
de most már okul és tanul.
Aki halandó, csak halandót
szerethet halhatatlanúl.

            *

S az én apám, az én anyám
hajtson ki a zápor után
            mit kis gyerekünk bömböl
mint nyugalom, mint dús növény
jó szó, kövér fű, televény
            szivemből és a földből.

            *

Flóra, csináljunk gyereket,
hadd vessen cigánykereket
mert én nehéz vagyok már

s elviszi könnyü szerelem;
hisz hogy én legyek hűtelen
ahhoz nehéz a szívem.

Fényszóróként kutatja
mint öntudatos űrt, a lelkemet

hogy valóban imádjalak
a telhetetlen űr alatt
és mégse csalj meg engem.

            *

Én azt akarom, bár ostobának látszik
a vágy, mely elmém kockáival játszik,
hogy ugy szeressen az egész világ
téged s engem, mint anya kisfiát
egyeden kisfiát, vagy kisleányát.

            *

Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent.

            *

Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok mint a hideg, világos és nehéz.

            *

Nappal mint földet vad homok,
közöny lep, izzó és konok
a szolga emberekkel szemben
elepedt kedvem, elapadt nedvem,
elszáradt ág tüze lobog,
a gyűlölet, sívó szivemben.

Köröskörül vastőrökül
voltak a rozsdás, éles, durva
csillagok a lelkembe szúrva
s mint önvérébe a vad terül,
reszkettem az éjben kinyúlva.

            *

Száz éjszakán
ezer magány
millió fájdalommal
szelt át meg át
az éjszakát

Köröskörül
vastőrökül
voltak lelkembe törve
a csillagok
és vérszagok
virágoztak az űrbe.

            *

világokat igazgatok:
üveggolyókkal játszom.
Nem szeretnek a gazdagok:
árva gyereknek látszom

            *

Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!

            *

Roskad a kormos hó, cseperészget a bádogeresz már
s mintha csak egy millió, aranyos kis kékszemü lányka
venne körül mosolyogva, ha ébredezel, csacsi medve,
ugy nevet itt a derűs ég

            *

Szól a szája szólitatlan,
gondja kél a gondolatban

erőlködik ám az erkölcs
zsigereim zsugorgatja
ne bolondozz a belemben
ne kopogj a kebelemben
babos vesémet ne vesd ki

ne lankaszd a lábaimat
ne szakaszd a száraimat
ne kanyarogj a karomban
ráncom-redőmben ne rejtezz

ne lúgositsd a savamat
ne szorongasd a szavamat

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

ráncom ne rángasd, redőmben ne rejtezz

ne torlaszd el a torkomat
ne lapulj meg a lépemen
ne kiáltozz a képemen
csigolyáim ne csikorgasd
fürtöm tövét ki ne forgasd

- - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Mintha égnék, láng jár végig
lábujjamról lobog égig

ne nyisd meg az oldalamat

kicsurran a forralt kőnek
vasból való váladéka

            *

A nap még füstölög
a hamvadó hegyek fölött.
A homály inge mögött
dereng a rét.

            *

Nem találok szavakat magamra,

            *

Lépte könnyű, szeme lágy
mint bolyhos bánatom hazája

            *

Három vak holló kerengett a fán

            *

És ámulok,
hogy elmulok

            *

Vak, vak, vak
a kutyák így ugatnak,
az öreg csősz kivénhedett
eljárogál még egy hetet
nem sújt oda fütykösével
nem pöröl már istenével
nem káromol, nem is éber,
szeretne ő tán valamit,
de ha ő sem tudja, hogy mit,
cseléd volt, az istenfáját
néha megtömi pipáját
.............................
.............................

            *

Édesanyám, egyetlen, drága,
te szűzesség kinyilt virága
önnön fájdalmad boldogsága.

Istent alkotok (szivem szenved)
hogy élhess, hogy teremtsen mennyet,
hogy jó legyek s utánad menjek!

1937